– Nem úgy szeretett, ahogy nekem jó lett volna…
Nem tagadom, voltak évek, amikor én is pont így gondoltam, éreztem szüleimmel kapcsolatban. Főleg, amikor arra gondoltam, én mennyivel többet tanultam, mint ők. Mennyivel többet olvastam, mert 8 éves koromtól jártam könyvtárba. Mert nekem már gyermekkoromban volt tévém, amelyen keresztül bejött a világ a szobába, nekik meg mi jutott?
Aztán ugye elkezdtem az önismeretet, akkor még okosabb lettem. Már, ami az ő életüket illeti. Tudtam, nekik hogyan kellett volna engem nevelni, hozzám szólni, máshoz beszélni, milyennek kellett volna lennie a párkapcsolatuknak és hogyan lehettek volna gazdagok, hiszen nekem az Erzsébet királyné udvartartása járt volna.
Semmit nem csináltak jól, mindenért őket hibáztattam, hogy ha szar volt az életemben. Ami jó dolog történt velem, azt mind magamnak és a lexikális tudásaimnak volt köszönhető.
Na de. Kedves Olvasóm!
Eljött az a pillanat, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy nem minden az okosság. Nem elég a könyveknek az igazsága. Ültem ott anyám mellett a konyhában, a szokásos kicsi székemen, amit imádtam egész életemben, és volt az a pillanat, amikor megláttam, hogy nem távolodhatok el ennyire tőle, mert ez csak további konfliktusokat szül és ez kihatással lesz nemcsak rám, hanem a gyermekeimre, azok gyermekeire. Nem tudom mi történt ott, honnan érkezett ez a felismerés.
És egy skizofrénnek tűnő állapotban hirtelen úgy láttam anyámat, mint egy fraktált. Ahogy összefonódnak pontos, gyönyörű színes ábrák. Hirtelen tudatosult bennem, amire korábban is gondoltam, de most állt össze bennem:
Anyám nemcsak az anyám, hanem egy nő.
Anyám nemcsak az anyám, hanem egy nő, aki apám felesége.
Anyám nemcsak az anyám, nemcsak nő, hanem nagyszüleim a lánya.
Anyám nemcsak az anyám, hanem egy dolgozó nő, a főnökének a beosztottja.
Anyám egy nő, egy gyermek, egy kamasz lány, anya egyszerre, a saját tapasztalataival, történeteivel.
Csendben maradtam mert ez a kép új folyamatot indított el bennem.
Mi lenne, ha megismerkednék ezzel a nővel? És bár rengeteget mesélt az életéről, attól a pillanattól kezdve minden történetét másképp hallgattam. Mint egy ismeretlenét, akivel most találkozom először.
Úgy hallgattam, mint egy Marslakót, aki mesél a sosem látott Marsról.
És elkezdtem összegyűjteni, hogy mi mindent tanultam tőle és láss csodát, rengeteget.
Van, amit hiányoltam tőle, ó igen, azt gondoltam, járt volna nekem, ha…
És itt jön be ez a mondat, amelyre nemcsak a klienseim, hanem én is sokszor gondoltam:
- Mert nem láttam jó mintát a szüleimtől..
De olvastam sokat. Jártam színházba. Láttam a szomszédaimat, rokonokat, akik házasságban éltek, volt honnan gyűjteni példát.
Mert a szülő nem Isten, legalábbis egy idő után meg kell látni, hogy nem az. Akkor kezdődik a saját felelősségem felvállalása. Mert a szülő is ember.
Ha jól akarsz élni, el kell jönnie annak az időnek, amikor leveszed a fókuszt róluk és minél hamarabb megteszed, annál hamarabb válsz a saját életed írójává.
Ha mindenki csak a saját helyét foglalná el és a saját dolgával törődne, nagyobb lenne a béke, gördülékenyebben mennének a dolgok, csökkenne a konfliktusok száma.
Értem én, hogy mindenki tudja a másik tutiját. De állj meg egy pillanatra és fordítsd meg a dolgokat, most.
Más szóval:
- ha a szüleid gyereke vagy, ne akarj a nagyszüleid helyébe lépni és nevelni a szüleidet
- ha szülő vagy maradj az, ne legyél a gyermeked gyermeke vagy nagyszülője
Ellenkező esetben úgy jársz, mint a mosógép, amelyikben kicseréled az alkatrészek sorrendjét, mosógép helyett lesz egy szép asztalod, amelyre tehetsz terítőt, de mosni nem fog.
